A hasnyálmirigyrák túlélési aránya nagyon alacsony. Az elmúlt 40 évben a túlélési arány nem változott jelentősen. A hatékony kezelések megtalálása sürgető kihívás a kutatók számára. Sok éven át a tamoxifent használják emlőrák kezelésére, mert gátolja az ösztrogént, hogy serkentse az emlődaganat növekedését. A közelmúltban végzett vizsgálatok kimutatták, hogy a tamoxifen hasnyálmirigyrák kezelésére használható. A kutatócsoport bebizonyította, hogy a tamoxifen segíthet megváltoztatni az egértumor növekedésének fizikai környezetét, szabályozni a hegszövetek kialakulását, a gyulladást és az immunválaszt. A kutatási eredményeket az „EMBO Report” publikálják.
A hasnyálmirigyrákot, mint a legtöbb szolid daganatot, nagy mennyiségű kötőszövet veszi körül. A merev, hegszerű szövetek olyanok, mint a daganatok körüli állványzat. Megakadályozzák a gyógyszerek bejutását azáltal, hogy megakadályozzák, hogy a kemoterápiás gyógyszerek elérjék a daganatot. Szabályozzák a daganatok növekedését és terjedését is. A hasnyálmirigy-daganatokban a kötőszövet kialakulását a hasnyálmirigy-sztellátus sejtek (PSC-k) vezérlik, amelyeket fizikai erő és a szövetszerkezet átalakítása erősít.
Amikor a kutatók az egér hasnyálmirigy-daganat modelljét tanulmányozták, felfedezték a hasnyálmirigy-daganat körüli sejtek közötti kölcsönhatásokat, és azt is tanulmányozták, hogy a tamoxifen hogyan változtatta meg a hasnyálmirigy-daganat körüli fizikai környezetet. A tamoxifen képes gátolni a PSC sclerosis daganatok körüli kötőszövetet, és megakadályozza, hogy a környező környezet megkeményedjen. A tamoxifen szabályozza az immunválaszt, és gátolja a rákos sejtek invázióját és terjedését. Sőt, a hasnyálmirigy-daganat sejtjei nagyon kevés oxigénnek vannak kitéve, ami egy védőmechanizmust hoz létre: amikor az oxigénszint lecsökken, a sejt egy hipoxia indukálható faktornak (HIF) nevezett molekulát szabadít fel, amely segít a rákos sejtek túlélésében bizonyos körülmények között. A tamoxifen azonban gátolja a HIF termelését, így a rákos sejteket fogékonyabbá teszi az alacsony oxigénszintre, és nagyobb valószínűséggel halnak meg. De ezt a munkát jelenleg sejttenyészeten és egérmodelleken végzik, ezért további kutatásra van szükség, mielőtt humán betegeken alkalmazzák.
